Fehér éjszakák

A magányos fiatalember és az egy éve elutazott szerelmét visszaváró különös lány óvatos érzelmi közeledését Visconti a mai Olaszországba helyezi. Valami lebegő, egyszerre igazi és mégsem igazi téli világot teremt, ködbe vesző romokkal, kóbor kutyával, sejtelmes sötétséggel. "Én nem árultam el őt!" - mondja saját megnyugtatására Natalia, mintegy ezzel igazolva kitartó várakozását a hídon, mert a várakozás a kapaszkodó a nyomorúságos világban. Hisz nem lenne ember az ember, ha nem jutna el újra meg újra a szűk valós lét határához, az ábrándok és álmok megvalósulását várva. S mi lehetne alkalmasabb kifejezője a félve menekülő és titkon vágyakozó léleknek, mint egy híd?